A grúziai Atlanta 30. emeleti lakásában éltem. Látnám, hogy a szomszédaim 30 emelettel utaznak a kutyájukkal, hogy menjenek el, vagy sétáljanak. Megrázom a fejem, amikor látom őket a kutyájukkal a hóban vagy az esőben, vagy intenzív melegben, hogy vajon miért csinálják ezt a normális, látszólag intelligens emberek. Biztos voltam benne, hogy nem én voltam.
Mint néhány, a velünk történõ legjobb dologhoz hasonlóan, egyáltalán nem terveztem, hogy Artie bejusson az életembe. Mindez a Tennessee-i lányom hívásával kezdődött majd, amely majdnem sikoltozott a telefonba, amire „szükségem volt” ahhoz, hogy ezt a kutyát vigyem magamra.
Épp most költöztünk a külvárosokba, és ott az első karácsonyunkat követtük unokáinkkal. - Nem lehet kutyánk, emlékszel? Apa-apád allergiás”- emlékeztem a lányomra, miközben felvette a kabátokat és cipőket. - De anyu, emlékszem, azt mondtad, hogy van egy szőrös kutya - válaszolta. - Te viccelsz? - kérdeztem: - Komolyan van egy szőrtelen kutya, akinek szüksége van egy otthonra? - Anya, édes, és a legaranyosabb, amit valaha láttam, és ha nem veszi el ezt a hétvégét, akkor elviszik a menedékházba, és tudod, hogy ez egy gyilkos menedék! - Akkor a férjem rám néz egy kihallgatásos megjelenés. Nem hallja, mit mond, de elmondhatja, hogy valami dühös. „Van egy szőrtelen kutyája, akinek szüksége van egy otthonra, vagy menedéket fog kapni. Mondtam neki, hogy nem - szóltam hozzá. - Ó, csak vedd el - mondta. - Ha ez nem működik, akkor egy másik jó otthon leszünk. - Szóval jól mondtam neki, hogy az új évet követő napon jönném, amikor hazaértem a gyerekeket. - Elmegyek, és elkapom, és csak eljöhetsz a házamba, és elkaphatom. - És így találtam magam, hogy az új évet követő nappal töltöttem a 4 órás autót, hogy egy hajléktalan, szőrös kutya.
Megérkeztem a lányomhoz egy kis szőrös kutya álmával, nagy bolyhos fülekkel és lábakkal, és egy ugráló farokkal. Olyan izgatottan találkozott velem az ajtón, hogy alig tudott magában tartani. - Ott van - mondta. És igen, ott volt. Egy nagyon magas csontzsák, csak néhány gallyal, egy Mohawk-val a fején, és körülbelül három szőrszál a farka hegyén. A csontjai kiugrottak a bőréből, és rosszul szürkésfehér volt. De aztán láttam a szemét, a legszebb mandula alakú csokoládébarna szemet, amit valaha láttam az életemben. És ez volt a szerelem. Leültem a kanapéra, amire ugrott az ölemben, egy golyóba hullámzott, és három órán át nem mozdultam. Ettől a pillanattól már tudtam, ez volt a kutyám, a baba.
Másnap reggel elkezdtük az utazást Atlanta-ba.
Amint kihúztam az úttestet, az az ember, aki nem akart kutyát, már az ajtón kívül volt, és az autóhoz, hogy láthassa. - Ó, másnak tűnik, mint gondoltam - mondta. - Uh, igen, én is - mondtam. - De tényleg édes.
Nos, ez volt a kezdet, és most Artie egy gyönyörű, szürke-barna színű, gyönyörű fehér Mohawk, egy kis fehér haj a lábán, körülbelül tíz teljes szőrszál a farkán, a fekete füle a fülén, és ugyanazok a gyönyörű szemek. Azóta és most már mérföldkövei voltak, és azt hiszem, végül megtanítottuk neki, mi a szeretet.
És mit tanított Artie? Hogy van valami különleges a kutyában, aki szereti a mézeskalács szagát, és az orrát hortenzia bokrokban ragaszkodni, mennyire szórakoztató a szélviharok összeomlása, és hogy mikor megy keresztül az életed legrosszabb idején, a négy lábú a legjobb barátod mosolyoghat, ha senki más nem tud.
Most egy igazi kép-hordozó, mesemondó, mágnes-on-the-back-of-autós kutya anya. És amikor olyan emberek, akik egy ideig nem láttak engem, megkérdezik: "Mi történt veled?" Mondom nekik, nos, Artie. n
